Kicsimnek !!

Egy pillanat 

Fáradt napok hajnalán mosolyod ha látom,
Megdobban a szívem s elindul egy álom.
Fekete-szín koronának vörös tincses fodra,
 Lágyan bomlik rá kecses vállaidra.

Elbűvöl a tekinteted s a szemed ragyogása,
A lelkem tükrében lel most viszonzásra.
Mindig mikor “felém” jössz kinyílik egy világ,
De szólítani nem merlek várom csak a csodát.

Sorok között rejtve megbújik a csoda,
Közös pillantással így jutunk mi tova.
Verset ír a költő ,Múzsához szól dala,
A valósággal vív harcot a szavak forradalma.

Kezdet!

Sok mosoly s egy érintés így indult el minden,

Menedékem árnyékából elő kellett lépnem.

Kiléptem a sötétből egy angyali fényt látva,

Fájdalom s félelem ezt hagyom én hátra.

Elmosódott már a múlt nem éget a lángja,

Bátran lépek előre új csodára várva.

Eltörpülnek a színfalak az utamat is látom,

Visszafelé nem nézek a múltra nem is vágyom.

Egy új jövő rajzolódik előttem most sorra,

Apró érintésből épül az élet szépen sorba.

Nem hittük, hogy álomból valóság is válhat,

Két lélek valaha egymásra találhat.

Valós álom!

Lelkemben tűz lobog szívem érted dobban,

Közeledbe érve a testem lángra lobban.

Csókjaid forrósága perzseli az ajkam,

Égeti a bőröm de sebet nem hagy rajtam.

Puha kezed érintése lágy szellőként dajkál,

S a lelkemben is oly mély nyomot hagytál.

Ha a közeledben vagyok megszűnik a világ,

Valóság lesz az álom, s álom a valóság.

Boldogság mely átjárja most az egész testem,

Ez volt az az érzés mit mindig is kerestem.

Boldogságom átadom mert tiéd ez a csoda,

Én ölellek szorosan, s Te se engedj soha.



Vallomás

Álom vált most valóra , repíti a lelkem,
Szárnyat adtál szívemnek hisz hozzád kell menjen.
A szürke élet hamvaiból főnix madár éled,
Lángba lobban testem is úgy szeretlek Téged!

Tőled kapott szárnyaimat köréd fogom fonni,
Mostantól már én foglak mindentől megóvni.
Figyelem a tekinteted s szíved dobbanását,
Minden kicsi rezdülésed s a lelked szólítását.

Boldogságod őrzőjeként viszem én a lángot,
Táplálom majd szeretetből, szívunk erre vágyott.
E közös tűz mi értünk lobog ki nem alszik soha,
Örökkön ég időtlenül véget nem ér soha.



Vallomásom

Álom s valóság egybe folyt az élet,
Szívemben boldogság hisz megtaláltalak Téged.
Szürke napok tömegéből kitörtünk a fényre,
Boldogság volt mire vártunk, megkaphatjuk végre.

Feledjük a világot a boldogság mi számít,
Megrendezett valóság minket már nem ámít.
Össze ért az utunk min megyünk együtt tova,
Közös életünk ne érjen véget soha.

Testemet s szívemet átjárja a szeretet,
Te vagy kit a lelkem évek óta keresett.
Karjaimmal átölelve őrizlek majd téged,
Boldogságban élünk majd le sok-sok évet.

Kedvesemnek !

Kinyitom a szemem s a Te arcodat látom,
Szívemből egy könny kicsordul hisz valós lett az álom.
Gyönyörű mosolyod oly melegséget áraszt,
Bizonytalan kérdésemre megadja a választ.

Csillogó szemeidben önmagamat látom,
Elont a boldogság hisz Te vagy már a párom.
Apró kezeid oly forró érintése,
Nem vágytam jobban soha erre az érzésre.

Átölelve érzem a szíved dobbanását,
Szavak nélkül hallom lelked vallomását.
Szeretsz engem s én szeretlek Téged,
Nem hagylak el soha ettől nem kell félned.

Jóban s rosszban örök lesz az élet,
Lelkünk a közös útról többé el nem téved.
Beragyogod napjaim szürke sivárságát,
Teljesítve szívem minden kívánságát.


Böbimnek !

Benned végre megtaláltam mindent mit kerestem
Öröm táncot jár a lelkem mert beléd szerettem
Békét lel a szívem is szerelmed tűzében
Immár közös tűz lobog mindkettőnk szívében
Mosolyodat látva megnyugvás az élet
Nem kérek én mást csak maradj velem végleg
Együtt menjünk tovább életünknek útján
Kéz a kézben éljünk évtizedek múlván.


Örökké !

Reggel mikor felébredek s a mosolyodat látom,
Lehunyom a szemem mert azt hiszem ez álom.
De érzem ahogy hozzám bújsz s érinted a testem,
Boldog vagyok melletted hisz Te vagy kit kerestem.

Fogom kezed s megölellek, nem engedlek soha,
Nem érdekel percek, órák hogyan szálnak tova.
Az örökké is kevés lenne e boldogságban élni,
Hogy véget ér az álom ettől nem akarok félni.

Angyal vagy kit megtaláltam s Veled együtt szállok,
Az élettől én már többet nem is várok.
Körülöttünk immár megszűnik a világ,
Közösen élünk meg minden egyes csodát.

A valóságban építünk magunknak világot,
Boldogság szigeten miért lelkünk már kiáltott.
Belépésünk kulcsa az őszinte szerelem,
Boldog vagyok Veled hisz Te vagy az életem!

Jelen

Vándor

Hazátlan a vándor csak keresi az utat,
Céltalan de iránytűje csak előre mutat.
Nem vezérli semmi, csak látni a világot,
Hátra hagyva mindent mit szeretett s imádott.

Életének elején még reménykedett benne,
Valakivel együtt még ő is boldog lenne.
De ifjú kora ellenére észre tudta venni,
Álom világ miben élt, fel kell hát ébredni.

Útja lett egy cél, s a célja mutat utat,
Feladott egy álmot s most újabb után kutat.
Bejárja a világot, minden kicsi zugát,
Begyűjti az élményeket, bővíti a tudást.

Lélekharang !!!


Útra-kélek mozdulatlan, egyetlen kis hang vezet,
A tudatom már nem vezérel ,ez ellen tenni nem lehet.
Kezdetektől végigjárom életemnek lépteit,
Kristálytisztán megnézhetem elfeledett képeit.

Mosolyt csal az arcomra gyermekkori csínytevés,
Kiélvezni teljesen az idő most oly kevés.
Sok szomorú pillanat, sorozatos csalódás,
Éjszakába be üvöltött fájdalmas kiáltás.

Gyorsan pergő jelenetek s most körülvesz a sok barát,
Elmesélik a többieknek, emlékükben mi jót talált.
Könny csordul ki a szemükből ,de a lelkük mélyen mosoly van,
Elbúcsúznak egy baráttól kinek már más útja van.



Őszi hajnal .


Csendes őszi zápor  mire ébred fel a reggel,
Átöleli a tájat , mint ködfátyol a tenger.
Elvesznek a tárgyak a fehéredő tájban,
Mely körül ölel mindent könnyeden s lágyan.

Elfedi a szem elől a hegyeket s a fákat,
Megtéveszt a természet szemünkben a látszat.
De tudjuk jól ,hogy ott van mind s nem bújhat örökre,
Idővel a felhők mögül fény tör majd előre.

Felkelő nap sugarai megcsillannak a tájon,
Harmatcseppen átszűrődve szivárványos álom.
Felfrissült a világ s most minden felébred,
Színek s illatok adnak okot a reménynek.


Reményt vesztve !

Rabságra születtünk szemünkben könny fakad,
Felismerni nem fogjuk hisz mi építjük a gátakat.
Mi vagyunk kik leláncoljuk a karunkat,
S mi terheljük keresztel a vállainkat.

Oly megszokott lett már a szenvedés mára,
Ha nem lenne ,az ember ez után vágyna.
Megteremtjük kínjaink viseljük a keresztet,
Mostanra az ember minden jót felejtett.

Vakok lettünk s süketek elveszett az élet,
Elvesztettük érzekéink nem latjuk a tétet.
Megtörve s fáradtan haladunk előre,
Megbocsájtó gyászban gondolunk a jövőre.

Reménytelen tekintetek néznek fel még néha,
Tehetnénk még ellene de mindenki oly léha.
Múlóban a remény elfeledett álom,
Elmosódott jövőkép terjed a világon.


Rejtőzve

Álarc mögé zárom szívemet s a lelkem,
Bezárom az érzéseket tudom ezt kell tennem.
Az arc amit most mutatok jellemtelen s fura,
Elhagytam az életem s a testem így megy tova.

Üres lett a tekintet,s nem mutatom másnak,
Nem nyitok utat semmiféle vágynak.
Bennem el egy világ mit nem hagyok kitörni,
A fantáziám ajtaján nem fogtok bejutni.

Rejtőzöm a szemek elöl nem láthattok engem,
Nem mozgok a középpontban így nem kell sokat tennem.
A feledésbe merülök ha nem leszek már itt,
Elfeled majd mindenki mint névtelen senkit.

Egy vagyok a tömegből de a tömeg itt él bennem,
Megélés és tapasztalás ez formál most engem.
Lehunyom a szemem sodródom az árral,
S nem törődöm én sem semmilyen szabállyal.


Túlélés

Angyalként a földre érve elragad a fajdalom,
Árnyékok közt bujdokolva nem véd semmi oltalom.
Rideg falak, árnyak között rejtőzve szüntelen,
Átélem a valóságot az élet mily könyörtelen.

Lélek-vesztett tekintet amit a tükörben most látok,
Születésem kezdetén kaptam ezt az átkot.
Fájdalom s szenvedés a tapasztalás sora,
Feledés s elmúlás ha eljutok majd oda.

Megtört vándor s most bolyongás az útja,
Megírt jövőért fájdalmas a múltja.
Könnyek nélkül mindig csak előre halad,
Legyőzi-e önmagát , a lelkében a vadat.


Álom !

Keresek egy világot mit teremtett egy gyermek,
Megtört utazóként követem e tervet.
Szép remény, boldogság erről szól az álom,
Elérem-e valaha , a célt már alig látom.

Fiatalként oly elérhető valóságnak látszott,
Lehetetlen gondolattal még csak nem is játszott.
Hisz reményei töretlen hajtották előre,
Nem gondolt a valóságra s a búskomor jövőre.

Elmúltak az évek s ébredezni látszott,
Megálmodott világban már nem sokat játszott.
Kőrbe vette a valóság, szürke árnyak hada,
Ő lett a rabság beszorított vadja.

Álom és valóság, megszürkült a lélek,
Kihalt a szeméből, nincs nyoma a fénynek.
Gyermekkori álom hol bezárul a kapu,
Elnyomás mit felnőttként beszelni már tabu.


Elmúlás

Elfordítom tekintetem nem nézek rád többé,
Emlékem s szavaim így válnak majd köddé.
Felejtésünk meglepő mily gyorsan tör majd gátat,
Percek alatt eltiporja mit építettünk várat.

Fellegekben építgetett idili kis palota,
Emlék börtönünkben bezárul egy kaloda.
Évek során kialakult világban az álom,
Porhüvelynek börtönébe én majd be is zárom.

Reménynek árnyékában ködfátyol mi nem ereszt,
Testünk így lett megbéklyózva, vállainkon a kereszt.
Lelkünk még is szabadon teremti az álmot,
Láncok nélkül átszel minden távot.

Akrosztichon

Melindának!!

Mindig mikor találkozunk s a mosolyodat látom
Eltűnnek a gomolyfelhők s törlődik a rémálom
Lépteidben virág fakad oly pozitív a lelked
Illendően átveszi a természet a terhed
Naivacskán úgy gondolod minden ember ilyen
De idővel ráébredsz ilyen lélek ritkán terem
Átjárja a szíved s lelked a szeretetnek tüze
Nem látja ki nem néz mélyen a szemedbe
Azt hiszem oly könnyű ilyenkor az élet
Köszönöm, hogy barátként tudhatlak én Téged!!!

Aktuális

Illúzió

Napról napra változunk fel sem tudjuk fogni,
Pillanatnyi gesztusok mit el sem tudunk dobni.
Mindennapi mozdulatok mik megszokottá válnak,
Tudattalan napjaink rutinjába állnak.
Furcsa nyelvű dallamok, jól komponált illúzió.

Azt hiszem irányítok, én döntöm el a sorsomat,
Visszanézve múltamat minden már csak vágy marad.
Úgy tűnik minden már eldöntetett régen,
Életem útján mikor hova kell majd lépnem.
Furcsa nyelvű dallamok, jól komponált illúzió.

Eldobom az álmokat nem vezérel semmi,
Hisz valahol már szerepel mikor mit kell tenni.
Megszokott a mozdulat de nem értem a nyelvet,
Érzékelem mi történik de nem látom a tervet.
Furcsa nyelvű dallamok, jól komponált illúzió.




Tavasz

Szárnyaló madarak szelik át az eget,
Színpompás virágok törik meg a telet.
Rideg téli álomból bújnak elő sorra,
Magokból lett óriások mily természeti csoda.

Legördülő harmatcseppek mossak le a tájat,
Virágoknak tengerei alkotnak most ágyat.
Felébred a természet hisz érzi már a tavaszt,
Az erdőben az összes fa, hamar rügyet fakaszt.

Tündöklő virágok tulipánok s rózsák,
Reggeli napsütésben szirmaikat bontják.
Végtelen színekben pompáznak a kertben,
Nap nap után élednek fel rendben.

Reménnyel teli ébredés minden egyes nappal,
Közeledik a varázslat minden pillanattal.
Káprázatos színekben virágszőnyeg éled,
Illat óceánnal telik meg az élet.




Mit, miért?

Vágy s vonzalom a tested beszél neked,
De eldönteni neked kell hogy mi vezérel téged.
A lelked, szíved vagy az agyad mutat utat,
Csak testi vágy vagy a társad után kutat.

Mert ősi ösztön mind mi benned kutat,
S oly kevés az mi valóban belőled fakad.
De a pillanat mikor eldől mindennek a sorsa.
Akkor tudod biztosan s nincs szükséged jósra.

Bár reményeid rabja vagy s nem nyerhetsz mindig,
Neki kell hát futni s nem hátrálhatsz mindig.
Tanulj a hibákból s kelj fel újra s újra,
Ne lepj mindig ugyan arra az útra.




Álom és valóság!

Mily csodás a természet hisz megteremtett téged,
Álmok s látomások most a valóságba léptek.
Lépteid mint fuvallat a nyár esti fényben,
Felfrissít s átölel s követi a léptem.

Eme becéző érintés mit tőled én most kapok,
Mi követ engem mindig és soha el nem hagyok.
Körülvesz s átölel minden pillanatban,
Megérinti lelkem s már nem csak álmaimban.

Átléptük a határt, láncaink letéptük,
Magány sodrásából közös útra lépünk.
Mostantól bennünk egy közös álom épül,
S az álom világ lassan valósággá szépül.



Jelen; Jövő!!

Szürke város benne rohanó lelkek,
Percek és órák egy pillanatként telnek.
Mindenki csak rohan kergeti az útját,
Elfelejt már élni s feledi a múltját.

Az életünk már nem élet csak robotolunk folyton,
Nincs számunkra szabadság körül vesz egy kordon.
Reménytelen kitekintünk néha még egy percre,
De vissza sodornak a tömegek minket mindig rendre.

Olykor megpróbálunk kitörni egy útra,
Olyan ez a pillanat, mint árral szemben úszva.
Kitűzött célunk reményt ad, s egy pontot,
Mit ha elveszítünk, a tömeg el is sodort.

Észre sem vesszük, hogy már elveszett az élet,
A monotonitásban elpusztult a lélek.
Reményünk illúzió mit megteremtünk néha,
Nincs önálló gondolat már túl sok lett a példa.

Megmondjak, hogy mit tegyünk, igyunk és együnk,
Elküldenek a boltba mert megszabták mit vegyünk.
Elhitetik velünk, hogy mi választunk utat,
De lábunkon a béklyó mindig az is marad.

Szólhatunk mi szabadon, de limitált a szókincs,
De cenzúráról ellenünk valójában szó sincs.
Legális rabszolgaság ez lett a mi sorsunk,
Ebbe születtünk, így nincs mit hozzá szólnunk.




Megpihenés!

Távoli földeken jár a szívem s lelkem,
Időről időre vissza kell hogy térjen.
Hisz a remény mit hordoz kell hogy éljek,
Tudjam, hogy van jövő s reméljek.

Bár feledem a tudást s a mának élek újra,
Nem tervezek előre csak rálépek az útra.
Nem érhet csalódás hisz nem várok semmit,
S a lelkem fájdalmán e gondolat is enyhít.

Mosolyogva telik újra minden egyes napom,
Bánátot s gondokat sorra hátra hagyom.
Nem akarok semmit, így élek a mának,
Nem kezdek már neki semmilyen "nagy fának".

Így sodor az élet amerre csak akar,
Nem törődve azzal a rejtély mit is takar.
Nem vonz többé semmi a küzdelemnek vége,
Letettem a kardot befejeztem végre.




Saját magam!

Négy fal között tengetem az életem megint,
Meghallva a történetem mindenki csak legyint.
Saját magam ellensége én vagyok az biztos,
Szervezetlen életvitel vezetett e kínhoz.

Bezárkóztam elfordultam mindig a világtól,
Nem kértem segítséget ismerőstől se baráttól,
Körülöttem fal épült mit én húztam fel lassan,
Átkelni túl sok embert nem igazan hagytam.

Mire feleszméltem s észrevettem csapda lett a falból,
Már hiába is próbálok kijutni a bajból.
Egyedül nem megy hisz a fal kemény, mint a szikla,
Segítség a barátoktól ez lehet a nyitja.

Lerombolni egy falat, mi évek óta épült,
Elpazarolt energia mi soha meg nem térült.
De tanulhatunk a hibából, hogy ne építsük újra,
Keressük a barátokat, lépjünk együtt az útra.




Szabad uralomban!

Fülledt éjszakában sétálva szívemben a mámor,
Mert lelkem szabadon száll s oly távol.
Nem számít a távolság mert szabadnak születtem,
Földrészek közt szárnyalva bármit megtehettem.

Mosolyt csal az arcomra bármit is látok,
Nem törődve szabályokkal új utakat járok,
Ha szabályok közt leláncolva megbénul a testem,
Kiszabadul lelkem s nem él tovább e fáradt porhüvelyben.

De jelenleg még szabad vagyok s szabad úton járok,
Nem szab határt semmi s a csodára sem várok.
Jönni fog minek jönni kell így volt ez mindig,
Nem szabad feladni, de remélni kell végig.

Ha feladjuk a dolgot a lelkünk is rab lesz,
Nem szabadulhat ki, meg ha bármit is megtesz.
Mert én vagyok az egyetlen ki szabályozni tudja,
Láncok nélkül megkötni egy test börtönébe fojtva.




Jel!!

Robbanásként érkezett s tűzet gyújtott bennem,
Kerestem a jeleket de már nem volt mit tennem.
A reakció elkezdődött s nem tehettem semmit,
Csak reméltem hogy ez lesz az mi mindenen át lendít.

Egy emberöltő folyamán oly sok jelet látunk,
Követjük-e ezeket vagy csak félre állunk.
Van, hogy nem is figyeljük mit hordoz az élet,
Csak habzsoljuk a jóságot, mint sütiben a krémet.

Ha tudatosan létezünk s építjük a sorsot,
Be gyűjthetünk a játékban jó pár bónusz pontot.
Ha lendület már bennünk van s mi ütjük a ritmust,
Az élet nem más lesz mint csodalatos rítus.

Körforgásként éljük meg a jót s a rosszat sorra,
De mi döntjük el magunkban hogy ízlik-e a torta.
Mint aukción választhatunk, de licitálni nem kell,
Mindenkinek jut minden, az élet mindent termel.




Édesanyámnak!!!

Szavaimmal jutok el most hozzád, drága jó anyám,
Elkóborolt fiad egyszer haza talál már talán.
De a szívem mindig ott van veled ezt te is jól tudod,
Távolságot áthidalva hozzád mindig eljutok.

Nem beszelünk minden nap de én gondolok te rád,
S leveleket én nem írok ezeket se várd.
De minden nap úgy ébredek, hogy hiányzol nagyon,
Nem tehetek róla, hogy a szülőháztól eltávolodom.

De azt is tudom így is szeretsz mert a "kis" fiad vagyok,
S nem érdekel más vélemény hisz te így gondolod.
Megpróbáltam úgy lépdelni, hogy büszke lehess rám,
Segítséget sosem kértem hisz ez az én csatám.

Nem lettem oly különleges ahogy én akartam,
De bármi történt ugyan az a személy maradtam.
Minden napom egyformán szürke, sivár lett,
De a gondolatok mik rólad szólnak mindent feledtet.

Így ne felejtsd el édes anyám mit nekem jelentesz,
Legyen az bú vagy bánat te mindent feledtetsz.
S megpróbálom viszonozni mind azt a jót,
Mert szavakba nem önthetjük az el nem mondhatót.




Valóban?

Kergetjük az álmainkat, reményeink hajnalát,
De elmúlunk, s végzetünkkel nem megy tovább gondolánk,
Megteremtjük magunknak az álmokat s célokat,
Bár fejlődésünk végeztével megszületett az öntudat.

Úgy hisszük, hogy mindent értünk s uraljuk a világot,
Mint parazita terjeszkedünk s pusztítjuk a világot.
Tudatunkkal teremtjük az érzéseket s jeleket
Helyzeteket kihasználva játsszuk el a szerepet.

Hitelt vesztett szavainkat dobaljuk csak sorra,
Nem vagyunk már tekintettel se nemre se korra.
Megteremtjük isteneink, hogy követhessük vakon,
Egónknak a csillagos ég lehet majd a plafon.



Végzet!

Bármit tehetek járhatok földet s hegyeket,
Körülöttem mindenhol elhullott tetemek.
Egy halott testben járom én is az utamat,
Bármit tettem nem kaptam jutalmat.

Bár körülöttem mindenhol emberek vannak,
Maguk után mindenhol pusztulást hagynak.
A jövőt építik ők a civilizált lények,
De lábuk nyomán az elmúlás, s elsötétült képek.

Vissza nem tekint hisz célja felé halad,
Mögötte minden romos és elhagyatott marad.
Pedig biztos alap nélkül nem építünk várat.
S jövője elbukik ha kirúg minden lábat.

Így önmagát vezeti el majd a pusztulásba,
Hisz más lehetőség nem lesz kilátásba.
Vagy megéri, hogy összedől minden szépen sorra.
S belátja, hogy ezen az úton ez lett így a sorsa.




Változás!

Számtalan folyamat zajlik le most sorra,
Megfejteni nem tudjuk csak ha rájövünk a kódra.
De hiába is próbálta megfejteni bárki,
A létezésre logikát nem lehet találni.

Dolgok jönnek létre s pusztulnak el sorra,
Visszatérnek kezdetükbe egyenest a porba.
Nem létezhet örökké a világon már semmi,
Ez ellen már nem lehet semmi többet tenni.

Úgy is mondhatjuk minden elmúlik majd egyszer,
Függetlenül attól, hogy az univerzum kedvel.
Hisz minden változik minden egyes percben,
S valahol ez szerepel egy hatalmas könyvben.

Aminek kezdete van, véget kell hogy érjen,
És senkinek nem kell hogy bocsánatot kérjen.
A körforgás a titka, hogy minden rendbe menjen,
S az idő, csak mint változó úgy szerepeljen.




Múló emlékek

Percek órák múlnak el s eltűnnek az évek,
Már nem emlékszem érzésekre, elvesznek emlékek.
Nem tudom már milyen volt az ölelése másnak,
Részesének lenni egy kapcsolatban lévő boldogságnak.

Milyen érzés mikor a párod haza vártad,
Lelked tükrében nem csak magadat láttad.
Mosolyt csalt az arcodra ha mosolyogni láttad,
S a szívéért a harcokat réges-rég kiálltad.

Reményteli pillanatok minden egyes percben,
Kéz a kézben haladtok előre a térben.
Nem győzhet le senki hisz együtt vívtok harcot,
Jöhet bármilyen nagy akadály nem vallotok kudarcot.

De mindez mára emlék lett a feledésbe merül,
Egy pillanatnyi jó érzés mi semmibe sem kerül.
Az érzések mik velünk élnek ha emlékezünk rájuk,
Vagy feledésbe merülnek s többé nem akadunk rájuk.




Elmúlás

Oly elevennek tűnik most minden pillanat,
Nem hiszem, hogy valaha az élet kimúlhat.
Hisz mozgásban van minden mi minket körülvesz,
Az nem lehet, hogy minden csoda valaha is elveszhet.

Szélben szálló falevél s vele mozdulnak az árnyak,
A túlélés mi bennük van erőt ad a vágynak.
A túlélés mi vezérel s ez ad mindig erőt,
Ez uralja az életet ez áll minden előtt.

Nem számít, hogy honnan jössz bármi múltad legyen,
Ugyan azt az utat járjuk ugyan azon hegyen.
Ha végig járjuk utunkat rájövünk majd mi is,
Hogy behódolt a célnak még a tudatunk is.



Rabság!

Félhomályban arcok, eltorzuló kepék,
Pislákoló gyertyafény ad esélyt a reménynek.
Szürke falon szürke árnyak, beszürkült az élet,
Eltűnt már a szivárvány, nincs értelme élned?

Szabályok közt bezárva rabságban kell élni,
Jó vagy rossz a döntésünk már nem tudjuk megítélni.
Tancolunk mint bábok sok-sok kötél végen,
Szabadság s szabad tudat elveszett már régen.

Szabadulni börtönünkből oly csekélyke vágynak,
Engedni egy kísértésnek amit elénk tárnak.
Reményeink küszöbén ránk dőlnek a falak,
Elvesznek a lehetőségek, s semmi nem is marad.




Dalban szól

Szállnak a képek egybe folynak színek,
Pörög és forog nem törnek az ívek.
A lendület most elsodor elrepít az élet,
A zene hangján szállok, földet sosem érek.

Nem törődöm mással most mindent kizárok,
A lelkemmel együtt én is táncot járok.
Látom a dallamokat színekként az éjben,
Elmerülök teljesen e mámorban s kéjben.

Energia s feszültség telíti a testem,
Boldog bizsergessél lüktet most a lelkem.
Szabadul a szellemem minden földi bajtól,
Megváltás mit kaphatok egyetlen kis hangtól.



Igaz barát

Pörgés és száguldás erről szól az élet,
Haladj csak az árral s csak előre kell nézned.
Kapcsolatok jönnek és mennek minden pillanatban,
Kit, miért sodor melléd nem tudhatod az első pillanatban.

Lehet, hogy a barátod lesz vagy hamar elfelejted,
Ha az utóbbi hát nem is kell többé keresned.
Akinek majd kell biztos veled marad,
Hisz a jövőtök is közös úton halad.

Az igaz barátságok egy életre szólnak,
Együtt vágtok neki a jónak és a rossznak.
S a közös emlékek mik összehoznak újra,
Az emlékezés pillanatai egy közös útra.

Emberek jöttek és mentek de egyvalaki maradt,
Vállvetve üzentek az életnek is hadat.
Bárhova is sodor majd az élet,
A barátod ott lesz ha a segítséget kéred.

Alkalmi

Mindenszentek.

Több ezer gyertyaláng lobban az égbe
S millió könnycsepp hull le a földre,
Siratjuk azokat kik nincsenek velünk
Azokat, kiket túl hamar elvesztetünk.

Az ő tiszteletükre gyertyát gyújtunk
Hogy a lángon át közelebb jussunk,
Azokhoz kiket mindig is szerettünk
S az utolsó percben velük lehetünk.

Előjönnek ilyenkor a szép emlékek
Ezért érezzük magunkat gyengének,
Ne féljünk, hogy megláthat akárki
Ha meg is lát úgysem fog megállni.

Tudják nekünk most, hogy fájhat
Hisz senki sem örül a halálnak,
De ez a végzetünk, amire születtünk
S ez ellen semmit sem tehetünk.

Hát borítsuk fénybe minden egyes sírt
Juttassuk a menybe e gyönyörű hírt,
Hogy hiányoznak s nem, feledjük őket
S tudjuk, hogy ők is szeretnek minket.




Nőnap !

Véget ért a tél , már újra itt a tavasz,
Ébred a természet lassan minden rügyet fakaszt.
Nyílik már az ibolya az erdőben s a völgyben,
S a szavak amik jöttek egy kis versé szőttem.

Eljött ez a nap is mit nem hívunk mi "nőnek",
De ezen a napon ünnepeljük őket.
Az év folyamán néha haragszunk mi rátok;
De eme napon szemünkben újra Angyallá váltok.

Angyalok kiket néha nem is veszünk észre,
S gondoskodásukért, szeretetet kapnak cserébe.
Fiatalok idősek ,asszonyok és lányok,
Nagyon boldog Nőnapot kívánok.

Alliteráció

Felnövünk.

Felelőtlen fiatalként függetlenként futhatunk,
Felturbózott fizikummal furakodunk s fújtatunk.
Figyelmünket feledteti folyamatos fordulat,
Félhomályból felbukkanó fondorlatos fájdalmak.

Felnőttkorunk forradalma fejünkben a felejtés,
Füllentéssel felvértezve folytatjuk a fejlődést.
Féktelenül flörtölünk függetlenként fesztelen,
Felfedezzük fájdalmaink, félelmeink félszegen.

Akrosztichon

Bármikor ha baj van, vagy csak kell valaki,
Amikor mosolygok vagy épp könny csordul ki.
Riadtan nézek kőrbe félek egyedül vagyok,
Ám látom te ott vagy egymagamra nem maradok.
Támogatsz mindig soha nem kell kérnem,
Segítségemre sietsz a tűzbe is nyúlsz értem.
Ám kapcsolatunk vidám perceket is hozott,
Gondolatunk kezdetektől egy hullámhosszon mozog.



Unokahúgomnak

Ki vagy kit ismertem, de lehet, hogy mégsem,
Idegen voltál számomra, kit kerültem.
S most hogy beszélünk nem értem én sem,
Saját tükörképemtől miért is féltem.
Annyi alkalommal löktelek el téged,
Nem mertem változtatni ezt a képet.
Inkább saját világomba zárkózva éltem,
Kívülről segítséget nem is reméltem.
Olykor pedig más segíthet rajtunk,
Nekünk is sikerült egymásra találnunk.
Azt hiszem szavakkal ki nem fejezhetem,
Köszönöm, köszönöm, hogy vagy nekem.



Kitartás

Kezdettől fogva csak esünk és kelünk,
Ismerjük a célt de mindig más úton megyünk.
Talán csak az akadály teszteli a lelkünk,
Amikor életünkben a csapdájába kerülünk.
Riadtan keressük akkor a kiutat,
Találunk is, vagy csak egy másikat.
Állandó mozgásban zajlik az élet,
S mindig felállunk ez itt a lényeg.




Véremből

Bennem él egy részed hisz a verünk is közös,
Eltávolodtunk néha, mert az élet rögös,
Nem mondom, hogy mindig egyet kell hogy értsünk,
De a vita s harag sosem volt a létünk,
Elveinkben utat tör a család és a béke.

Jót s rosszat is átéltünk már együtt,
Ám megbocsátást nyert a tettünk,
Néha eltávolodtunk mert fáj a döntés szava,
Olyankor átértékelődött az élet búja baja,
S újra itt vagyunk békességben élve.



Fanni

Fiatal lelkednek szüntelen ragyogása,
Angyali létezés valós torzulása.
Nem félsz megélni az életet újra,
Nem hátrálsz, bátran lépsz az útra,
Inkább veszítesz, de elindulsz újra.